„Álom, álom, édes álom! Altass engem, légy halálom! Hadd álmodjam Helviláról, Szép szeméről, szép karjáról, S ékes arca hajnaláról.” Vörösmarty Mihály

Angyalok húznak a világ fölött. Hírét hozzák, hogy földre szállt a béke! Megszületett az Igazság, a Jóság, akit úgy vártunk: megszületett végre! Wass Albert Bartolomé Esteban Murillo (1617-1682): Adoration of the Shepherds (c.1668)

Aludj el kislányom, Gyönyörű virágom, Éjszínű szemeden Kopogtat az álom. Egy csillag, két csillag, Szívemmel ringatlak, Öt csillag, hat csillag, Soha el nem hagylak!

Könnycsepp a szempilládon este: én vagyok. Én vagyok az a kíváncsi csillag, mely rád kacsingat és rád ragyog. A csók, a csókod, az is én vagyok. Végigálmodom az álmodat, ölelésedben én epedek el, csak én tudom minden kis titkodat...

Halottja van mindannyiunknak, Hisz' percről-percre temetünk, Vesztett remény mindenik percünk És gyászmenet az életünk. Sírhantolunk, gyászolunk mindig, Temetkező szolgák vagyunk! - Dobjuk el a tettető álcát: Ma gyásznap van, ma sírhatunk! Annyi nyomor, annyi szenny, vétek…

Itt nyugszom. Végre megnyugodtam a hosszu szenvedés után. Keserű lelkemet kiadtam s mint dőlt fatörzs, fekszem sután. Keserű lelkemet kiadtam mint fájó gennyet a beteg: magamtól is védve maradtam: akarva sem szenvedhetek... (www.pinterest.com/nemethgyorgy/versek/)

Oh mi kedves őszi napfény! Jőj a kertbe, jőj velem Kies ősszel, délutánként A sétát úgy kedvelem. Halld a hulló lomb sohajját, Bús és mégis oly szelíd, Nézd a napfény ragyogását, Bágyadt, mégis melegít. Halványul a kert viránya, Mégis benne mennyi zöld; Nyílik még…

Szürke ég, őszies... Ősz, ősz ne siess! Ne kergesd el a nyarat, A meleg fényt, sugarat. Süss ki még, nyári nap, Simogasd az arcomat, Melengesd a szívemet, Míg az ősz eltemet. Vidíts még vadvirág, Míg enyém a vad világ. Tudom én, érzem én, Nem sokáig lesz enyém. Szürke ég,…

És mégis, ma is, így is, örökké mennyit ad az élet! Csendesen adja, két kézzel, a reggelt és a délutánt, az alkonyt és a csillagokat, a fák fülledt illatát, a folyó zöld hullámát, egy emberi szempár visszfényét, a magányt és a lármát! Mennyit ad, milyen gazdag vagyok, minden napszakban, minden…

Azt hiszem, hogy szeretlek; lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. De láthatod, az istenek, a por, meg az idő mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém, hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma. Ilyenkor ágyba bújva félek, mint a természet éjfél idején, hangtalanúl és jelzés…